...amikor rádöbbensz, hogy szellemileg teljesen jelen van, érti, tudja, és meg is csinálja tudatosan, amit már oly sokszor tanítottak neki!! Felbecsülhetetlen. Felér egy jól sikerült másfél órás koncertszereplés utáni delíriummal. Nem is voltam egészen önmagam úgy egy óráig legalább.
Ma (kedden) ovielőkészítő csoportos órán voltunk a Fejlesztőben. Gyógypedagógián és itt is (mint tavaly a zeneterápiás órán is) konkrét lezárást használnak az óra végén, melyet következetesen ismételnek: gyertyát gyújtunk, "Ég a gyertyát" éneklünk, és lehetőleg a gyerkőc fújja el a lángot (Ödön orral szusszant oda, profin :) ). Azután az egyik kezével végigsimítjuk a másik karját - könyöktől a kéz felé - miközben azt mondjuk : "vége (az órának)". Így volt ez a mai napon is. A három kisfiú közül Ödön kapta először a gyertyát. Meggyújtás, éneklés, elfújás - és Csiszér Ági már nyúlt volna a kezéért, de Ödön magától megcsinálta a "vége" mozdulatot. Na itt lettem én paff, "ugye láttátok?!"kérdeztem hitetlenkedve. Olyannyira képben volt a gyerek, hogy ő itt már végzett, hogy össze-vissza ficergett Tóth Ági ölében, úgy kellett figyelmeztetni, várja már meg Ákos és Csabi gyertyáját is.
Ödön egyre inkább jelzi, hogy "hahó itt vagyok". Világosan kéri az ölelést, babusgatást (azaz húzza előre magát felém; viháncol a kezemben, ha felvettem; ha meg nem teszem, vagy hamar leengedem a kezemből, akkor élénken reklamál), bizonyos mozgás és hangingerekre (kettőre együtt) fennen kacag. De ez a mai, ez lenyűgöző volt.
