A játszótársam mondd...

 akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI)


Miért került ide ez a vers? Mert amikor konzisok (középiskolások) voltunk, 2. vagy 3. évben a szavalóversenyen ezt mondtam. Szerelmetesen gondolva közben későbbi férjemre, gyermekeink édesapjára, akkor még osztálytársamra. Mácsai Pál volt a zsűri elnöke, kiszúrta, hogy "valakinek" mondtam. 

Ma reggel egy véletlen asszociáció előhívta a verset, beugrott a záró sora, és megborzongtam: "akarsz-e játszani halált?"

Nem azt nem akartam. És valóra vált. Olyan elképesztő. Vasárnap elment Ödön.