akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
(Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI)
Miért került ide ez a vers? Mert amikor konzisok (középiskolások) voltunk, 2. vagy 3. évben a szavalóversenyen ezt mondtam. Szerelmetesen gondolva közben későbbi férjemre, gyermekeink édesapjára, akkor még osztálytársamra. Mácsai Pál volt a zsűri elnöke, kiszúrta, hogy "valakinek" mondtam.
Ma reggel egy véletlen asszociáció előhívta a verset, beugrott a záró sora, és megborzongtam: "akarsz-e játszani halált?"
Nem azt nem akartam. És valóra vált. Olyan elképesztő. Vasárnap elment Ödön.
Nagyon sajnálom! Blogodat olvasva nagyon sok erő sugárzott mondataidból, még amikor rettenetes dolgokról írtál is. Gondolom, nem is lehetett volna máshogy... minden jót Nektek!
VálaszTörlésUtólag is köszönöm, kedves vagy.
Törlés